Nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikálisok iszlamizálódnak. Erre a megállapításra jutott egy francia társadalomkutató, aki arra keresi a választ: mi visz rá öngyilkos terrortámadásokra Nyugaton nevelkedett muszlim fiatalokat?
Moussa Oukabir, a múlt heti katalóniai merényletek legfiatalabb tettese még a 18. életévét sem töltötte be, amikor a rendőrök agyonlőtték – társaival együtt járókelőket próbált elgázolni Cambrils városában.
Életútja „tökéletesen tipikus”, mondta róla a L’Obs magazinnak Olivier Roy terrorszakértő, aki többtucatnyi európai merénylő profilját hasonlította össze, és meglepő jellegzetességekre bukkant.
Az öngyilkos dzsihadista fiatal, rendszerint második generációs bevándorló, azaz a szülei költöztek Európába, ő egészen kis gyerekként jött velük vagy már itt született. Látszólag átlagos európai fiatal.
Farmerban, kapucnis pulcsiban és baseballsapkában jár, rapet hallgat, nyomkodja a telefonját. Franciául (spanyolul, angolul, németül) beszél; arabul ért valamelyest, de olvasni nem tanult meg. Bulizik, gyúr, küzdősportot tanul. A vallás a legkevésbé sem érdekli, a muszlim közösségi életben nem vesz részt, csak elvétve fordul meg a mecsetben. Nem veti meg az alkoholt.
Meghökkentő, milyen sok későbbi terrorista priuszában találtak ittas vezetést. Merthogy a leendő terroristának rendszerint van priusza. Pitiáner bűnöző, drogdíler, garázda, tolvaj, esetleg követett el már rablást is. A börtönben találkozik a radikális iszlámmal. Ha szabadlábon van, akkor az interneten. Esetleg az edzőteremben – de szinte sohasem a mecsetben. (Roy szerint Nagy-Britannia a kivétel, ahol nem ritkák az erőszakra uszító imámok.) Nem hisz semmiben, gyűlöli a társadalmat. Dicsőíti az erőszakot, hajlik az önpusztításra. Összezavart, frusztrált, ok nélkül lázadó. A szélsőséges iszlám berobban az életébe, egy csapásra magasztos értelmet ad létének, szerencsétlen lúzerből „hősi halott” lehet. Innentől rövid és nyílegyenes út vezet a tragédiáig. Szűk körben készül az akcióra, cinkosai testvérek, unokatestvérek, gyerekkori haverok, ismerősök a sittről.
Ezek a könnyen radikalizálható muszlim fiatalok súlyos identitásválságban élnek, amit a szociológusok a kultúravesztés (dekulturáció) fogalmával magyaráznak. Őseik földjéhez, hagyományaihoz lényegében semmi közük, rokonlátogatóba se nagyon járnak a számukra már idegen, távoli országba. Új hazájukban pedig – a látszat ellenére – nem igazán sikerül beilleszkedniük.
Ezért is annyira jellemző a „másodgenerációs” lét: a harmadik nemzedék (tehát akiknek már a szüleik is Európában nőttek fel) otthon érzi magát a nyugati társadalomban, kevésbé fogékony az agymosásra.
Újabban jelentős csoport azoké is, akiknek nem voltak muszlim gyökereik a hirtelen megtérés előtt: a többségi társadalomból bűnözők, talajt vesztett, perifériára szorult figurák térnek át a militáns „igaz hitre”.
Ma már a becslések szerint minden negyedik(!) európai dzsihadista közülük kerül ki. Néhány évvel ezelőtt, aki bekattant, még Szíriába ment harcolni a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet (IS) oldalán, most viszont odahaza, Európában hajt végre merényleteket. Salman Abedi, aki egy manchesteri koncerten robbantott pokolgépet májusban, a Kouachi fivérek, akik a Charlie Hebdo párizsi szerkesztőségében rendeztek vérfürdőt 2015-ben, a brüsszeli merénylet előtt még bárt is üzemeltető Abdeslam testvérek – egyéni különbségeiken túl mind illenek ebbe a sorba.
Félreértés ne essék, a fentiek nem mentegetik a vallási fanatizmust. Ellenkezőleg.
Tény, hogy az iszlám fundamentalista értelmezése ellentétes a nyugati kultúra alapértékeivel.
Ám az elmúlt másfél év tapasztalatai  azt mutatják, hogy rendszerint nem hívő muszlimok „radikalizálódnak” terroristákká, hanem bűnözők, az erőszak megszállottai fedezik fel maguknak az iszlám legszélsőségesebb tanait, gyakran éppen a börtönben. Ezeket a felismeréseket pedig hasznosítani lehet, sőt kell a veszélyes elemek kiszűrésekor.
Azt se feledjük, hogy Franciaországban nagyságrenddel több muszlim szolgál a Köztársaság fegyveres erőiben, mint ahány terrorista van – a Charlie Hebdo-merénylet egyik áldozata, Ahmed Merabet is muszlim rendőr volt. Másfelől az önpusztítás szenvedélye, a társadalommal való dühödt szembefordulás, az erőszak kultusza nem a muszlim fiatalok kiváltsága. A veszedelmes elegy berobbanhat iszlamizáció nélkül is. Az Egyesült Államokban mintegy 50 iskolai mészárlás történt 1999 óta, és a tanáraikat, társaikat válogatás nélkül gyilkoló tinédzsereket lényegében ugyanez vitte rá borzalmas tettükre. Erre sem árt gondolnunk, amikor hazug és cinikus populista politikusok magyarázzák nekünk a világot.
 
Hajtóvadászat után végeztek a barcelonai  merénylővel spanyol rendőrök. Junesz Abujakubot hétfőn lőtték le, négy  nappal azután, hogy 13 embert gázolt halálra egy kisteherautóval a  katalán főváros híres sétálóutcáján, a La Ramblán. A vérontás után  rabolt autóval menekült, a sofőrt megkéselte, a holttestet a hátsó  ülésen találták meg.
A 22 éves, marokkói származású terrorista  kijutott Barcelonából, végül 40 kilométerre, Subirats térségében, egy  benzinkút mellett bukkantak a nyomára. Robbanóövet viselt, de később  kiderült, pokolgép nélkül. Szemtanúk szerint Allahot éltette, mielőtt  agyonlőtték. A ripolli dzsihadista sejtnek 12 tagja volt, köztük három  testvérpár. Hatukat lelőtték, négyet letartóztattak, ketten pedig a  levegőbe repültek, miközben robbanóanyagot készítettek. Átlagéletkoruk  23 év körül volt.
Az önpusztító tömeggyilkos sajnos napjaink megszokott figurája.
–  Olivier Roy (1949) terrorszakértő, politológus, a firenzei European  University Institute professzora. Fő kutatási területe az európai  iszlamista erőszak. Könyve a Le Djihad et la mort (Dzsihád és halál,  2017).
Az öngyilkos merénylet műfaja mára az iszlamista terror  védjegyévé vált – pedig a jelenség új keletű, ráadásul ellenkezik a  vallás tanításával is. Az 1970–80-as évek arab merénylői, még ha a  Közel-Keletről jöttek is, menekülő utat terveztek maguknak, aztán vagy  sikerült lelépniük, vagy nem.
A mostaniak többsége eleve a halált  választja, gyakran videoüzenetben búcsúzik el a támadás előtt. Roy  professzor megfogalmazása szerint: „A terrorista halála immár nem puszta  lehetőség vagy tetteinek szerencsétlen következménye, hanem tervének  középpontjában áll. Ugyanilyen vonzereje van a halálnak azokra is, akik  az Iszlám Államhoz csatlakoznak.”
És ebben cseppet sem zavarja  őket, hogy az iszlám az Isten akaratával való ellenszegülésnek, tehát  bűnnek tekinti az öngyilkosságot.
Miért Marokkó?
Szembeötlő,  hogy az európai merénylők között milyen sok a marokkói származású – még  ha spanyol,  francia, belga vagy olasz állampolgár is. Marokkóiak  gyilkoltak Barcelonában, illetve a brüsszeli repülőtéren is (2016.  március). Szintén marokkói származású Salah Abdeslam, aki részt vett a  130 emberéletet követelő párizsi terrortámadás-sorozatban (2015.  november), illetve a londoni merénylet (2017. június) két tettese.
Összehasonlításképpen:  algériaiakat, egyiptomiakat, közel-keletieket vagy törököket csak  elvétve találunk a listán, ami különösen feltűnő a demográfiai és  migrációs adatok ismeretében. Eközben az észak-afrikai Marokkó az arab  világ egyik legstabilabb országának számít, ahol VI. Mohammed király és  kormánya keményen kézben tartja a dolgokat, a szélsőségeseknek nincs  látható befolyásuk. A jelenségre egyelőre nem adtak meggyőző  magyarázatot a szociológusok.
Az Abdeslam, az Oukabir és a  Kouachi fivérek (balról jobbra), a brüsszeli, a barcelonai és a párizsi  merényletek tettesei. Zavaros fejű fiatalok, pitiáner bűnözők fedezik  fel maguknak az iszlám legszélsőségesebb tanait.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!